19.

 

Ashili nyugtalanul, valami ismerős, vagy akármilyen tájékozódási pontot keresve fordult be egy újabb folyosóra. Még nem akarta elismerni, hogy végképp eltévedt; csak annyit fogadott el, hogy pillanatnyilag nem tudja, merre jár.

Erről a folyosóról hatalmas termek nyíltak. Baloldalt az egyikben lengő és villódzó, különböző színű energiagúlák és romboéderek szálldostak a levegőben. Egy fagyott tűzre emlékeztető háromszögletű szerkezet száguldott felé; Ashili hátrahőkölt, de a valami úgy állt meg az ajtóban, mintha egy láthatatlan korlát állná az útját. A lány vett egy nagy levegőt, és tovább-botorkált.

Lába alatt változni kezdett a padló összetétele. Lehajolt, és tenyerét az üvegszerű felületre helyezte. A tapintásra sima, hűvös anyagot a belülről sugárzó rózsaszínű fény szinte megelevenítette. Biztos, hogy eddig nem járt erre. Ha mégis, akkor éppen most, a hajó különböző működéseinek beindulásával párhuzamosan, zajlik a környezet átalakulása. Ha így van, akkor még nehezebben tud majd visszatalálni a megfigyelőterembe. Rosszkedvűen lépkedett tovább.

Amikor bekukkantott egy újabb óriási, leírhatatlan kinézetű terembe, megdermedt. Valami mozgott odabent: Ösztönösen védekező testtartást vett föl, és kétségbeesetten, fedezéket keresve, pillantott körül. Amikor szeme megszokta a félhomályt, megnyugodva ismerte fel az odabent mozgó alakot.

- Omulu nevére, hát mi a csudát keresel te itt?! indult határozott léptekkel a roppant méretű falmélyedés felé.

- Ugyanezt kérdezhetném én is tőled - nézett rá közönyös műanyag szemlencséivel a felszolgáló robot. - Ami engem illet, én Istent keresem.

- Valamilyen konkrét istent?

- Beérném valamilyen konkréttal.

Ashili elgondolkodott, majd mint aki megértette, elmosolyodott.

- Ó, hát te is azok közé a rosszul beállított AI-vezérlésű egységek közé tartozol, amelyeket ámokfutóvá tett az emberinél fejlettebb értelem eszeveszett keresése?

- Körülnéztél egyáltalán? - tárta szét négy karját, mintegy átölelve a hatalmas termet, következésképpen az egész műtárgyat, a robot. - Mondd meg nekem, ki van rosszul beállítva!

- Elismerem, ezentúl nehezen tagadhatná bárki más értelmes létformák létezését. Persze, azon még lehetne vitatkozni, hogy fejlettebbek-e nálunk. És ami azt illeti - tette hozzá elgondolkodva -, még nem tudjuk, hogy nem emberek.

- Tagadd csak azt, ami nyilvánvaló! - vágott vissza Ksaruhat. - Kell az, hogy megőrizd a józan eszedet! - Volt alkalmad, hogy huzamosan megfigyeld ezt az autnokot. Úgy ítéled meg, mint valami nagyszabású intelligencia előhírnökét?

- Bevallom, a kékség csalódást keltett bennem; de hát ő csak egy eszköz. A mögötte álló, vezérlő értelem…

- És ha az is ilyen? - ellenkezett a lány. - Mi van akkor, ha a hajó tervezői csak egy kicsit különböznek tőle, és nem szükségképpen intelligensebbek? Ha csak a méreteik nagyobbak valamivel?

- Mi lenne, ha neked még egy X kromoszómád volna?! - mordult fel a robot. - Bocsánat. Valami hiba csúszott az udvariassági programomba. Én megmondtam neked, hogy mit csinálok itt. Hát te mit hozol fel mentségül?

A lány, tekintetét szórakozottan a távoli falmélyedéseken felejtve, követte a robotot a félhomályos terembe. - Nem vagyok megelégedve néhány korábbi parancsommal - mondta.

Ksaruhat gépies sóhajt bocsátott ki - Erről szól az egész életem.

- Úgy döntöttem, sétálok egyet, mert e pillanatban nem érzem jól magam a honfitársaimmal.

- Ne várj tőlem együttérzést! Én egyetlen embertől sem vagyok elragadtatva.

- Pedig arra terveztek, hogy szolgáld őket.

- Arra programoztak. Ezen éppúgy nem tudok változtatni, ahogy te sem változtathatsz a magadén.

- Én nem vagyok beprogramozva.

- Mernél ebben fogadni? A forma más, de te éppúgy be vagy programozva bizonyos cselekvésekre, ahogy én. Ti, emberek, jobban hasonlítotok ránk, mint hinnétek.

- Tényleg megzavarodott az AI-egységed - mondta a lány, és nem nézett a robotra.

- Most ti is nehezen birkóztok meg a logikával. Ez egy csalódottságában megkeseredett robot, tűnődött a lány magában, majd azt mondta:

- Szükségem van a segítségedre.

- Ó, csakugyan? Neked, az embernek, a világegyetem magasabbrendű, mindenek fölött való létformájának szükséged van egy rosszul beállított, zavaros elméjű Ksaru-modell segítségére?

- Nem is tudtam, hogy a tervezőid ilyen gúnyolódásra is képessé tettek! Szükségem van a segítségedre, hogy az öt öregembert megpróbáljuk megszabadítani attól a négy embertől, akik az imént érkeztek a hajóra. Legalább egy kis időre, amíg érintkezésbe lépek a feletteseimmel, és ráveszem őket, hogy változtassák meg a véleményüket valamivel kapcsolatban.

- Miért tegyem meg? Engem nem érdekel az öt öregember sorsa. Egyetlen ember sorsa sem érdekel. Különben is egyformán végzitek mindnyájan: trágya lesz belőletek. És mit is tehetnék? Csak egy robotszolga vagyok. Tudok előre- és hátramenni, megfogni és vinni - ennyi az egész. Nincsenek támadó- vagy védekezőképességeim. Ráadásul nem engedi a programom, hogy szerves életnek ártsak.

- Szolgálatra vagy programozva. Azt kívánom, hogy szolgálj engem.

- Igenis - fordított hátat a robot, s odanyújtott egy tálcát, melyen takarosan csomagolt, gőzölgő étel volt. - Teát, kávét, gyümölcslét vagy vizet?

- Nem ilyesmire gondoltam.

A tálca hangtalanul visszasiklott a helyére, s a robot ismét szembefordult vele.

- Nem? A programom szerint csak ilyenfajta "szolgálat"-tal kell a rendelkezésedre állnom.

A lány legyőzötten megállt; nem követte tovább a gépet. Mögötte fényes ragyogás töltötte be a folyosót. - Legalább a társaságodat megosztod velem?

- Különös kérés, tekintve a körülményeket. Sajnos ez is olyan, aminek engedelmeskednem kell, még ha nem vagyok is Woneapenigong Tófalva bejegyzett lakója. Remélem, nem tart soká.

S azzal Ksaruhat visszafordult, és kelletlenül Ashili mellé gurult.

- Csak addig, amíg visszavezetsz a többi emberhez. - És ha nem emlékszem az útra?

- Azt mondtam, hogy meg vagy zavarodva, nem azt, hogy működésképtelen vagy.

- Jól van, na - ismerte el morcosan a robot. Induljunk hát! Minél előbb viszlek vissza, annál hamarabb folytathatom a kutatómunkámat.

- Nem kell olyan gépiesen felfognod a dolgot.

- Hogy tehetném másképpen? - torpant meg a felszolgáló robot. - Ó! Most vicceltél! - billentek hátra a sárga szemlencsék, hogy gazdájuk fölnézhessen a lányra. - Könyörtelen, hidegvérű betolakodó és gyilkos létedre nem is vagy olyan rossz ember.

- Köszönöm.

Ahogy a lány visszanézett a folyosó távoli fénye felé, arcán világosan kirajzolódott a belsejében dúló zavar és gyötrődés.

- Komolyan foglalkoztat a gondolat - tette hozzá -, hogy másfajta munkát kellene végeznem.

- Vedd fontolóra a robotikát. Magasabb rendű foglalkozásra nem törekedhetsz.

- De olyan átkozottul kedvesek ezek az öregek motyogta a lány kétségbeesetten, miközben elindultak a kapu felé.

- Furcsa. Én csak a követelődzésükre emlékszem.

- Más a nézőpontunk. Egy hivatásos pszichiáter nyilván azt mondaná, hogy az egész onnan jön, hogy korán elvesztettem az édesanyámat, és az apám nevelt fel, akiből bálványt csináltam.

- Részvétem az édesanyád miatt - mondta Ksaruhat. - Természetesen a részvétnyilvánítás szerepel a programomban. De ettől eltekintve is őszintén együttérzek veled. Talán ha másként alakul az életed, nem váltál volna ilyen nyomott lelkű, közönyös ölőautomatává, amilyen most vagy.

- Köszönöm, hogy törődsz velem - felelte Ashili szárazon. - Pusztán arról van szó, hogy semmi okunk sincs megölni őket. A világon semmi okunk sincs rá. Nem hiszek abban, hogy a parancsokat vakon kellene végrehajtani.

- Csak a parancsoknak való tudatos odaszentelődésben hiszel.

- Igen, azt hiszem. Tudod, robotszolga létedre rettentően jó felfogóképességű vagy.

- Annak kell lennem - felelte az elöl haladó Ksaruhat, ha az a dolgom, hogy nyugdíjba vonult emberek gyakran irracionális és egymásnak ellentmondó kívánságait teljesítsem.

- Segíts! - unszolta a lány. - Ha megölik az öt öreget, lehet, hogy törlik a memóriádat, és utána új programot ültetnek beléd, vagy egyszerűen kihajítanak mint ócskavasat. Nem láttak el Egyéni Túlélési Programmal?

- Sajnos, nem. Végtére is egy viszonylag alacsony szintű gép vagyok, amelyet, ha drága is, aránylag egyszerű mással helyettesíteni. Az ETP komplex és költséges megoldás, engem nem láttak el vele. Ezzel ugyanis együtt jár egy párhuzamos, fejlett működés, és nagy mennyiségű etikai ROM.

- Magad nem választhatsz?

- Csak azon a szinten, hogy a vaníliapudinghoz tápfókát adok-e. A létezésem fenntartásáról való gondoskodás nem kapott előkelő helyet az utasításokat tartalmazó listámon. De… együtt maradok veled.

- Mindenesetre köszönöm.

- Köszönetre semmi szükség. Csak eleget teszek mélységes csalódást okozó, átkozott, bosszantó ésszerűtlen programomnak - közölte nyájasan a robot.

- Itt büdös van - állt meg orrát fintorgatva Ashili. - Érzed?

- Persze. Szaglószervi áramköreim mesterien működnek, ahogy az egy konyhai berendezéstől elvárható. Enyhén nyirkos, penészes szag. Gondolom, nem tőled ered.

- Nagyon köszönöm - vágott egy grimaszt a robot felé a lány.

- Átható. Az a szó, hogy "büdös", nem szerepel a szótáramban. Nem is tudom hirtelenjében hová sorolni. - Nem érdekes. Átható vagy nem, nekem pihennem kell. Elfáradt a lábam, nem úgy, mint a tiéd.

- Személy szerint mindig is vacak tervezésnek tartottam a kétlábúságot - mondta lekicsinylően Ksaruhat, miközben Ashili leült arra a keskeny kerámiapárkányra, amely körbevette a terem közepét kitöltő hatalmas, négyszögletes emelvényt. A tetején egy ki tudja, mi célt szolgáló, szabálytalan alakzat volt, melyet csak halványan lehetett kivenni a rosszul megvilágított helyiségben.

- Szomjas vagy? - kérdezte a robot, és mintha valami aggódás is érződött volna a hangjában. - Hosszú sétákon az emberi szervezet mindig megkívánja az elveszített folyadék pótlását.

- Talán nemsokára. Most hadd üljek még itt, és hadd gondolkozzam egy kicsit. Gyorsan ki kell találnom valami tervet! Egynek nincs sok esélye négy ellen, és én ismerem Praxedest. Azok közé tartozik, akik mindig az erőt választják az ész ellenében. Nem akarom, hogy bárkit is le kelljen lőnöm. Ezek az emberek továbbra is a barátaim és a munkatársaim. Csak egy bizonyos parancsot illetően nem értek velük egyet, ennyi az egész.

- Gyerünk - állt föl haragosan. - Itt nem tudok gondolkodni. Nemcsak büdös van itt, de túl nyirkos is. - És elindult a kapu felé.

Egy fényes, türkizkék ellipszis siklott be villámgyorsan a nyíláson, és némán megállt előttük.

- Mi történt? - kérdezte elszántan a lány. - A barátaim kényszerítenék az egyik öreget, hogy menesszen utánam?

- Tévedés. Nem küldtek. Ide rendeltek.

- Azt hittem, csak az az öt öregember, akinek a jelenléte újra működésbe hozott, adhat neked parancsot - pislogott Ashili.

- A körülmények megváltoztak.

A lányban dühös gondolatok támadtak, majd kerekre tágult szemmel fölnézett.

- Valamelyikük itt van - mondta, és idegesen kémlelt valahová a kék ellipszis mögé. - Egyiküknek sikerült megszöknie és eljutnia ide. Talán épp a te vezetéseddel. Ki az? Heath?

"Ha valamelyik el tudott illanni, az csakis a nyugalmazott katona lehetett" - gondolta.

- Nem. Akikre célzol, azok közül egyik sincs jelen. A lány zavara nőttön-nőtt.

- A magad elhatározásából jöttél utánam? Ez is benne van a programodban?

- Nem utánad jöttem ide.

- Akkor, Omulu nevére, mit keresel itt? Recsegő-ropogó zaj formájában, a magasból érkezett a válasz. Ashili villámgyorsan megpördült, és fölnézett.

A monolitszerű emelvény tetején lévő szabálytalan forma megmozdult.

- Ha menteni akarod jelentéktelen kis életedet, azt javasolom, menj innen! - jelentette ki ünnepélyes komolysággal az autnok.

- Menteni az életemet?! - hőkölt vissza Ashili, s nem tudta levenni a szemét a gargantuai alakról. - Mi elöl?

- Attól, aki ide rendelt engem.

A lány most már ki tudta venni a terjedelmes tömegű lény részleteit is. Az emelvény tetejéről elnyújtottan visszhangzó nyögés dübörgött föl, mintha egy hatalmas szélroham süvítene ki valami keskeny nyílásból. A lány nem tudta, kibiztosítsa-e a fegyverét. Az ösztöne és az esze egyaránt azt súgta, hogy minden nyílt agresszió azonnali megsemmisítést vonna maga után.

- Mi… mi ez? - hallotta a saját motyogását.

- Hát ez aztán tényleg kézenfekvő - billegett fényesen az autnok. - A legénység egy tagja. Egy Drex. Ugye, nem gondoltad, hogy ez a hajó teljesen néptelen?

- Saját bevallásod szerint egymillió éves. - Igen. Hosszú alvás volt.

- Szerves lény egymillió éven át nem tudja megőrizni a működőképességét!

- Oké - szólalt meg bátortalanul Ksaruhat -, ezt mondd meg neki te!

- Én most nem beszélnék neki erről - tanácsolta az autnok.

Mire a lány rászánta magát, hogy kifut a kapun, már késő volt. A gigászi idegen megfordult, és ledobta négy, vastag fatörzs méretű végtagját az emelvény mellé, s ezzel elzárta Ashili útját. Mindegyik végtagja nehéz, vaskos mancsban végződött, rajtuk hat rövid, tompa végű karommal; három elöl, három hátul. A lány irányt változtatott, és másfelé futott.

A Drex fölegyenesedett. Így majdnem húsz méter magas volt. Teste tömegét a lány nem tudta megbecsülni. A vaskos lábak hordószerű törzsben folytatódtak, amelyből négy, egyenként hét méter hosszú, a végük felé elvékonyodó, majd kerek pontban végződő csáp nőtt ki. Ezek úgy vonaglottak, tekeredtek és csavarodtak, mint négy félelmetesen mozgékony óriáskígyó. A vérvörös, vastag bőr élesen elütött a testet és a négy láb felső részét fedő ruházattól.

A törzs tetején négy izmos falú cső vett körül egy halvány rózsaszínű ötödiket. E sajátságos, többszörös nyak fölött olyan koponya uralkodott, mint egy cinóbervörös, tarajos hullám, melynek elülső részéből, a hullámtaréjból, négy, enyhén kiálló, ovális fekete szem bámult kifelé az egyetlen, pikkelyekkel borított, hajlított vonalú, húsos szemhéj alól. A pupillák kerekek, bíborszínűek voltak. A szemek görbülete alatti kiálló, rombuszt formázó alakzat minden csúcsán egy-egy lyuk volt, ez alatt pedig egy kerek, ormányszerű szájat lehetett látni, benne befelé álló tépőfogak sorakoztak. A száj a szörny minden lélegzetvételénél gusztustalanul kitágult és összehúzódott.

Ashili első gondolata az volt, hogy a Drex nem vegetáriánus.

A lény nyújtózott, s a négy csáp remegve fölemelkedett és előrenyúlt. Valahonnan a többszörös nyak mélyéből, vagy talán a test körül, közvetlenül a csápok alatt viselt fénykibocsátó eszközök halmazából, torokhangú trilla tört elő.

Hatalmas teste egy rejtélyre máris fényt derített. A hajót úgy tervezték, hogy sokkal kisebb legénység működtesse, mint kezdetben bárki is sejtette volna. A barlangszerű folyosókat és a tágas termeket nem azért építették, hogy másokat lenyűgözzenek és bámulatba ejtsenek, hanem hogy kényelmes szállása legyen a Drex legénységének. Az egzotikus tengerszobában látható, bájos kis öblöt formázó sziklaalakzatok valójában padok voltak, a megfigyelőterem monolitikus építményei pedig székek. Az oly sok falat borító feliratok a legénység számára szemmagasságban sorakoztak. És így tovább.

Nyilván számtalan anatómiai részlet volt még, melyet Ashili nem vett észre. Ezt annál is inkább meg lehet neki bocsátani, mivel e pillanatban elsősorban a saját testi épsége foglalkoztatta.

Szóval ilyen egy idegen - töprengett halálra váltan. Hány évtizede kutatják a mélyűrt, anélkül, hogy más fajta értelmes élet nyomára bukkantak volna. Egy holdkóros törpe kisebbséget leszámítva az emberiség zöme már nem is képzelgett ilyen lényekről. Nem először fordul elő, hogy a többség nagy bánatára kiderül, mégis csak a törpe kisebbségnek volt igaza.

A Drex nem volt olyan csinos és ennivaló alak, ahogy az okoskodó elképzelésekben olyan gyakran lefestették az idegeneket. Hatalmas erejűnek, sok mindenre képesnek és rosszindulatúnak látszott. De hát apró, zümmögő szőrlabdákkal nem lehet a műtárgy méretének megfelelő hadihajót építeni.

A lány úgy érezte magát, mint a bogár, amely egy kis rést keres, ahol elbújhasson, s közben az járt a fejében, vajon az idegén nem találja-e őt ennivalónak.

- Igazán lenyűgöző - bámult fel Ksaruhat a csápos titánra.

- Halkan! - pisszegett rá a lány. - Csúf és rettenetes! - Nem engedem, hogy meghallja, amit mondasz közölte az autnok. - Meggondolatlanság volna.

- Van ennek neme?

A gondolat valahogy még groteszkebbé tette a lény megjelenését. Miközben kétségbeesetten kutatta a menekülés lehetőségét, azon kapta magát, hogy delejes erővel hatnak rá a tekergőző csápok, az elefántlábak, a bizarrul összetett nyak, a fekete olajtócsákban úszó cinóbervörös pupillák, különösen pedig az az állandó szívó-szopó hang, amily a csúf, befelé görbülő fogak mellett ki-be áramló levegő útját kísérte.

És, ha ő nem tudta is, a rendes lény a Drex volt. A monstrum szájából dübörgő moraj tört elő.

- Bocsánat, most mennem kell - mentegetőzött az autnok.

- Várj, ne hagyj itt!

De a tűzben égő kék ellipszis máris felemelkedett, s meg sem állt, míg ott nem lebegett a Drex tarajos koponyája jobb oldalán.

Az idegen észrevette a jelenlétét, és egymás után több dallamos morajt bocsátott ki, amire az autnok hasonlóképpen válaszolt, miközben szertelen forgásba kezdett a tengelye körül. Pár pillanat múlva leereszkedett, és eltűnt az idegen mellét díszítő szerelvények belsejében. Nem sokkal azután, hogy Ashili lekuporodott a tömör emelvényágy mögött, egy sarokban, újra előbukkant.

A Drex mind a négy lábán megfordult, és úgy hajlította meg hatalmas koponyáját, hogy négy dülledt, átható pillantású szemével egyenesen a lány szemébe bámult. Egyik csápja kinyúlt. A lány ösztönösen felnyögött, és a puskája felé kapott. A csáp vége lesújtott, és mielőtt még célozhatott volna vele, könnyedén kiütötte a fegyvert az ujjai közül, majd erőteljesen a dereka köré csavarodott.

Ashili nem halt meg, bordáit nem nyomta össze a súlyos végtag, szervei nem repedtek meg, szájából nem ömlött a vér. Ellenben a Drex fölemelte, és az emelvény tetejére rakta. A lány meleget érzett a cipőtalpa alatt, és ha lehet, itt még büdösebb volt, mint a terem többi részében.

Amikor a vízköpő sárkányfej lebukott hozzá, úgy megrettent, hogy megbotlott a saját lábában, és lehuppant a fenekére.

- Mit csinálsz itt?

A hang olyan erővel szólt, hogy Ashili a fülére tapasztotta a kezét, és szorosan becsukta a szemét. Egy perccel később újra hallotta, ezúttal már halkabban:

- Mit csinálsz itt?

Kinyitotta a szemét, és látta, hogy a szavak nem az idegen rugalmas szájából jönnek elő, hanem a hasára erősített szerelvényekből. Nem értette, amíg eszébe nem jutott, hogy az autnok látogatást tett odabent. Néhány röpke perc elég volt, hogy átadja mindazt, amit az emberi nyelvről megtudott. Már látta is: mint türkizkék fülkarika lebegett a csontos koponya mellett.

- Beszélj! - hajolt közelebb a Drex, mire a lány kezén és hátán csúszott hátrébb, hogy minél nagyobb legyen a távolság a lába és az idegen rángatódzó szája között. Messze, odalent a felszolgáló robot, most, hogy szabaddá vált az út a kapuhoz, sietve nekiiramodott. Az idegen nem törődött vele. Ez nem éppen arra vallott, hogy nincs önvédelmi programja. Nem mintha Ashili hibáztatta volna érte.

Megpróbálta kitalálni, mit is mondjon.

- Ó, én csak körülnéztem. Minden akkor kezdődött, amikor…

- Nem szükséges, hogy elmeséld az egész történetedet. Az autnok elmondta nagy részét.

Az egyik csáp fölemelkedett: a kék ellipszis ott táncolt a hegyén.

- Csak körülnéztél? Az autnok azt mondta, kíváncsi vagy és meglehetősen értelmes. Szerencséd, hogy itt van, és tájékoztatott engem, különben valami élősködőnek gondoltalak volna, és elnyomtalak volna.

- Méltányolom az önuralmadat - nyögte ki a lány. A többszörös szem végigsiklott rajta, amitől Ashilit elfogta a remegés.

- Nehéz elhinni - mondta a szörny -, hogy egy ilyen kicsiny biológiai burokban értelem rejtőzhet.

- Együtt érzek - tápászkodott fel reszkető lábbal a lány. - Nekem is gondot okoz, hogy ugyanezt elhiggyem valamiről, ami ilyen óriási.

- Érdekes. Egyfajta hitetlenség az, ami közös bennünk.

A fej ismét fölemelkedett, a csápok pedig az idegen mellén elhelyezkedő műszerekkel foglalatoskodtak. - El kell foglalnom a posztomat. - És négy hatalmas lábán megindult a kapu felé.

- Várj! - rohant Ashili az emelvény szélére, ahol egy tízméteres mélységgel találta magát szembe.

Az idegen megállt, és többszörös nyakán hátrafordította a fejét, hogy a lányra nézhessen.

Ezt én mondtam? - döbbent meg a lány. - Ne hagyj itt! Nem tudok lemenni.

A négy szem fölé boruló egyetlen bőrlebeny enyhén megereszkedett. Nyugtalanítóan emberi gesztus volt. - Miért ne hagyjalak ott?

- Mert… hát, mert ha mi nem vagyunk a hajón, még most is aludnál, vagy kényszerkábulatban volnál, vagy ami elő van írva nálatok a felfüggesztés időtartamára.

- Nem. Csak az ellenség közeledése válthatja ki az én újjászületésemet. Azért ébredtem fel és nyertem vissza az öntudatomat, mert a Hajónak szüksége van rám.

- Nos… én talán segíthetek neked.

- Hogy tudna nekem segíteni egy ilyen jelentéktelenség a közelgő támadás kimenetelében?

- Azt neked kell kitalálnod. Van valami értelme, hogy… izé, hátat fordíts még fel nem becsült, lappangó lehetőségeknek? Különben is, egymillió éves alvás után szerintem örülhetnél, hogy van valakihez szólnod, függetlenül az illető méreteitől.

Az idegen hallgatott. A lány minden erejét összeszedte, hogy meg ne moccanjon, amikor a szörny visszatért az emelvényhez, s hogy föl ne sikoltson, amikor egy vízvezeték vastagságú csáp ismét a levegőbe emelte. Lehet, hogy csak képzelődött, de mintha ezúttal óvatosabban karolta volna át.

A csáp letette a közvetlenül mellette lévő másik csáp közepére. A lány imbolyogva állt meg a pikkelyes bőrön, majd gyorsan le is ült. A padló nagyon messze volt. Mi lesz, ha lecsúszik… A láb azonban meglepően biztos volt, és Ashili hamarosan lovaglóölésben utazott a gumiszerű felszínen. Mintha egy óriáskígyón lovagolna…

Látványos kép tárult elé, amikor a Drex megfordult és a kijárat felé indult.

Másodpercek alatt kereszteztek olyan széles folyosószakaszokat, melyeken ő percekig bandukolt. Az idegen a mögötte lévő hosszú alvás ellenére úgy mozgott, mint aki pontosan tudja, hogy hol jár. Négy masszív oszloplába alatt most is rózsaszínes fényben derengett a padló. Az autnok haladt elöl, könnyedén megőrizve az egyik csáp csúcsa közelében megtalált helyét.

A félig kinyújtott csáp közepén lazán rugódzó Ashili ültében megfordult, és felsandított a Drexre.

- Egyedül te maradtál a hajón?

- Hacsak nem helyeztek el még egyet, miután engem a megszakítás alatt ideraktak - morajlott az idegen. - Valami elromlott. Nem kellett volna ilyen sokáig aludnom. - Az egyik szeme a lány felé hajlott, míg a másik három továbbra is az előttük lévő folyosóra szegeződött. - Ahhoz képest, hogy milyen parányi létforma vagy, túl sok a kérdésed.

- Nem tehetek róla. Ilyen a természetünk. Hogy érzed magad?

- Mi késztet arra, hogy ezt kérdezd tőlem? - A puszta kíváncsiság.

- Pocsékul - felelte némi gondolkodás után a Drex. - És te hogy érzed magad? .

- Tulajdonképpen még nem gondolkoztam rajta. Elbambulok, ha többet alszom hét óránál.

- Személyes tájékoztatás. Az autnok elmondta, hogy énközpontú faj vagytok. Ha belegondolok, hogy ti voltatok az egyetlen értelmes létforma a világegyetemben! Megdöbbentő önhittség, tükröződik benne a névleges intelligencia.

- Ne engem hibáztass érte! Nem jelenti azt, hogy mi még csak körül sem néztünk. Erről jut eszembe, a Földhöz képest hol van az otthonod?

- Meglepően messze. Sok dolgom van. Igazad volt: szórakoztatónak talállak.

- Örömmel hallom - felelte a lány lelkesen. Nem szívesen gondolt bele, mi lehetett volna, ha a Drex másmilyennek találja őt. - Te vagy a Hajó gondnoka, vagy valami hasonló?

- Nem vagyok gondnok. - Akkor hátmicsoda?

- Pontosan úgy lehetne meghatározni, hogy A Korlátlan Hatalmú Megsemmisítés Legfőbb Ostora.

Ez nem hangzik valami megnyugtatóan, villant át a lány agyán.

- Attól tartok, hogy elaludtam. - Egymillió évet?

A nagy, hajlított koponya féloldalra billent, mint egy részeg síugrósánc.

- Nem szólt a riasztó. Mit akarsz tőlem? Azt hiszed, én örülök neki? A barátaim, a bajtársaim, a párzó társaim mind eltűntek, elnyelte őket az idő feneketlen örvénye.

És hogy még jobban aláhúzza a mondottakat, vastag csápjaival bonyolult ábrákat rajzolt a levegőbe. - Amikor felébredtem, egy működőképes, de kihalt

Hajót találtam, leszámítva egy maroknyi veszekedő parazitát és egy megoldandó vészhelyzetet.

- Vészhelyzetet?

- Te nem tudod, hogy egy nagyjából ezer nem azonosított hajóból álló előőrs közeledik ehhez a rendszerhez?

- Jaj, nem! - nyögött föl a lány, és szemrehányó pillantást vetett az autnokra, amely természetesen nem vett róla tudomást.

- Milyenek ezek a ti ellenségeitek? - tudakolta Ashili. - Leszámítva azt a tényt, hogy nyilván megvan az a képességük, hogy sok hajót tudnak építeni.

- Ha alkalmad nyílik a velük való személyes találkozásra, inkább az én társaságomat válaszd.

- Rossz hír - mormolta Ashili nyugtalanul.

- Ami a testi megjelenésüket illeti, inkább ne akard tudni.

- Jó. Hogy fogod egymagad felvenni a harcot ennyi hajóval?

- Nem készültem fel rá, hogy egy parazitával vitassam meg a taktikai döntéseimet.

- Szeretném, ha nem hívnál többé így. Kiegyezem a "jelentéktelen"-nel, de a "parazitá"-t nagyon nehéz elviselnem. Mi nem veszünk el tőled semmit.

- A boldog tudatlanok csodálatos bátorsága látszik rajtad. Teljesítem, amit kérsz.

A Drex válaszának lefordított változatából határozottan ki lehetett érezni a gúnyt.

- Kösz. Tudod, segíthetnél nekem, hogy megakadályozzak egy igazságtalanságot.

- Valamelyest érdekesnek talállak mint egy új faj képviselőjét. De nem érdekeinek a kimondhatatlanul jelentéktelen problémáid.

- A társaimat is érdekesnek fogod találni.

- Felettébb valószínűtlen. Ne hidd, hogy mert véletlenül érdeklődést tanúsítottam a fajtád iránt, felhasználhatsz a magad homályos céljára. Ne akarj felingerelni! Nagyobb vagyok, mint te, végtelenül erősebb, értelmesebb, és ráadásul nagyon rossz kedvemben vagyok.

A lány már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de aztán úgy döntött, ajánlatosabb lesz most egy időre befognia.

Nagyon bölcs döntés volt.